Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


A Use Your Illusion dupla kegyetlen megturnéztatása óta, vajmi kevés szakmai információt hallani minden idők egyik legnagyobb hatású bandájáról, a Guns N’ Rosesról. Mindössze egy Greatest Hits válogatást kaptunk hírmondónak, illetve egy újra felvett DVD lemezt a nagy sikerű körútról. Lassan két évtizede már, hogy valamennyi rajongó eltemette egykori kedvenceit, de Axl Rose gondolt egy tizenötmilliósat, s lemez kiadásra szánta el magát.

Az, hogy ennyi esztendő után még életre kel egy csapat, valahol örömteli és most nyilván a szorosan vett rajongókra gondolok, valahol viszont kiábrándító. Egyik delikvens se szorul különösebb magyarázatra. Maga a zenekar manapság már igazi legenda, olyan bandákkal emlegetik egy lapon, mint a Kiss, a Deep Purple, a Metallica vagy az Iron Maiden. Ehhez mérten Axl döntése akárhogy is nézzük, nem szerencsés, lévén sem Slash, sem Duff McKagan, sem pedig Matt Sorum nem áll csatasorban. Legalábbis nem itt. Innentől fogva pedig a bejáratott Guns védjegy mögött nem is lapul más, mint egy szimpla szólólemez, ezt azért jó észben tartani. Az is az igazság szerves része, hogy jelen cikk íróját ezzel a zenekarral szó szerint kergetni lehetne, ezért ha másra nem is, kedves olvasóim megértésére mindenképpen számítok a későbbiekben elhangzó értékeléssel kapcsolatban. Szememben a srácokat körülvevő töméntelen mennyiségű bulvár is erős szálka, mondom ezt annak ellenére, hogy nem telik el hétfőm Győzike és Bea asszony kalandjai nélkül, ami önmagában még nem is lenne olyan nagy baj ugye, csakhogy én fanatikus rajongó vagyok. Poszterem, bögrém, fejpárnám, matricám és felvarróm is van, amiken ez a kellemes C típusú magyar család pózol.
A „kínai demokrácia” meglepetésemre egyébként egészen tetszetős, néhol rockos, tradicionális zenét hoz. A dalok megszólalása frissebb, mint egy alpesi patak, annak ellenére, hogy némi vonós móka, no meg markáns elektronika is színezi őket. A nóták java elkülönül egymástól, szinte érezni, hogy taglalt munkamegosztással melóztak rajtuk. A vendégzenészek egytől egyik vérprofik, jóllehet valamennyien csak momentumokat kaptak. (Robin Finck, Paul Tobias, Buckethead és társaik) Ennek megfelelően az egyéni szólók sokat dobnak a végső elbíráláson, bár az érezhető, hogy egyikük sem bontogathatja szabadon szárnyait. Gyakran az elektronika teljesen elviszi a cuccot a füvesbe és ez egy tökösnek szánt rock lemeznél komoly dilemmát okoz, de egy modern szemléletbe ez még szódával beleférne. Ami nekem a legnagyobb visszásság, az a riffek meglehetős üressége, lapossága. Egy ilyen hard rockra hajazó anyagnál illik feszesebben, húzósabban játszani, ez itt nem valósul meg minden esetben. Hellyel-közzel az az ember érzése, mintha valami bugyuta rockdiszkóban flangálna. Axl változatos hangja és a rá épült balládák képezik az ellenpólust, ezek kifejezetten világszínvonalúak, szemben a teljesen indiszponált rockosabb tételekkel. Főszereplőnk finom és kellemes hangtónusa, no meg képzett torka bőven ráfekszik a dalokra, nagyon kár, hogy nem sikerült jobban a tradicionálisabb rock témák felé terelni az anyagot.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.